Zságot András

 

Mese a napról

 

            Elutaztam a napra, hogy írjak róla egy mesét.

            Természetesen nem emberi erővel és leleménnyel utaztam a távoli napba a távoli földről, hanem ókori keleti szerzők műveit tanulmányoztam és megtudtam, hogy kell az istenektől naphajót kérni.

            Rőzsét gyűjtöttem, a bográcsba paprikát, elefántfogat, vasat, bolhavért tettem, vizet öntöttem rá és sok-sok tésztát, meggyújtottam a fákat és főztem, ameddig kellett.

            Még sok állatszőrt kevertem a bográcsba és mikor elkészültem, Arábiába vittem a főzetet és ott megetettem egy ugrómókussal az elefántfog kivételével mindet, ezután elutaztam Walesbe, ahol már várt rám a naphajó, hazamentem, összecsomagoltam, aztán felültem a naphajóra és eveztem a csillagokon át.

            Most itt ülök, süttetem magam a nappal és a ceruzámat hegyezem, hogy írjak a Napfiúról. Pontosan egy hegy közepén ülök, ahonnan látom, hogy keringenek körülöttem a bolygók.

            A Napfiú felcseperedett és a csillagok között útra indult.

            A bolyongásai alatt többször át kellett változnia,csillagtestvérei mindig a nyomában voltak.

            Amikor például medvévé változott és úgy cammogott végig a hideg atomok dzsungelében, csillagtestvérei figyelmeztették, hova tegye a lábát, melyik orrlyukán szívja be a levegőt és a legyeket gyorsan hessegesse el mozgékony füleivel, ha jót akar. Amikor a Napfiú bolhává változott, hogy beszélgetni tudjon egy elhaladó hangyával, akkor csillagtestvérei és csillagbarátai közül sok hazagyalogolt a csillagfaluba, mert olyan kicsi volt a Napfiú, hogy mindenki azt hitte, láthatatlanná lett, hiába keresik, csak azok maradtak ott és nem mentek haza, akik nagyon szerették őt.

            Miközben mesémet írom, a nap felszínén olvadt gyémántdarabok úszkálnak, régen még halak lubickoltak ebben a gyönyörű kék tengerben, a halakat páviánok figyelték, de mára csak a tikkasztó forróság maradt. Várom, hogy beesteledjen és álmodozhassak vitézekről és várkirálylányokról, de ha nem lepi el sötétség a tájat, a százéves gitárral fejbe csapkodom ezeket a lila gúnárokat, akik otromba krákogásukkal mindig kihoznak a sodromból.

            Napfiú megváltoztatta a nevét, kivándorolt Alaszkába, kizárólag bogyókat és gyökereket evett és hetente egyszer borotválkozott. Új barátokat talált magának, de a régieket se felejtette el teljesen, igaz, anyanyelvét nem használta, nem használhatta, ha gyerekkori pajtásai felkeresték, csak kézzel-lábbal mutogatott, de nem tudta úgy megnevettetni őket, mint régen.

            Napfiú új neve Gyökér János lett.

            Anyja neve Labdai Anna.

            Az új Jancsi új anyja a messzeségben lakott, ott épített vályogból és szalmából egy rozzant viskót a saját palotája mellett és az új Jancsi nem költözött a szép palotába, hanem a rozzant viskóba.

            Azt gondolta Jancsi, biztosan elnyeri majd a királylány kezét, ha bebizonyítja hősiességét, állhatatosságát és meg nem alkuvását, ha elegendő időt eltölt a vályogviskóban, nem adhatja másnak a király lánya kezét, csak neki.

            Jancsi éhezett és fázott és hosszú-hosszú ideig embernek a színét sem látta, de tűrte a nélkülözést, állatkákat faragott fából és mindig ügyelt arra, hogy az a kevéske ruhája rendben legyen, hideg vízben fürdött és amikor dolga után nézett, mindig gondosan bezárta viskója ajtaját, ne lássa senki, milyen bánatosan tengeti napjait.

            Én meg a napon csupa boldogságban dorbézolok, pedig karnyújtásnyira tőlem a régi kastély felvonóhídját látom, itt lakott a Napfiú pompában, sült libacombokat ebédelt és leggonoszabb álmaiban nem látta azt, hogy ő majd egyszer Jancsivá válik és nap nap után éhezik a hideg viskóban és reménykedik, hogy majdcsak ő nyeri el a királykisasszony kezét.

            Ha Jancsi megbetegedett, senki nem simogatta meg a fejét, senki nem főzött neki finom teákat és senki nem virrasztott könnyezve az ágya mellett. Nem törődött Jancsival senki ezen a kerek világon.

            A nap lakói, kis kék és zöld emberkék, gyakran felkeresnek, látják ,hogy írok a Napfiúról és mindig elmosolyodnak, milyen vidám gyerek volt az, szerette őt mindenki. Néhány gonosz élt csak a napon, de a Napfiú őket is elüldözte vagy jóságos jó emberré változtatta őket.

            Mondják, egy szegény özvegyasszonynak a nap kietlen sötét utcácskájában elkóborolt egy ökre és egy malaca. Hol lehet, hol lehet, az egész falu kereste. Az ökröt és a malacot nem nyelte el a nap, A Napfiú megtalálta, mindkettőre ráesett egy bádogdézsa és annyira megrémültek, hogy mukkanni se mertek, moccanni se, de a szemfüles Napfiú megfordította dézsákat és megsimogatta az állatkákat.

            A Napfiú szép sudár ifjú volt, csillogtak a szemei, olyan erős volt, mint az óriások és olyan jószívű, mint a legjámborabb nyulacskák a legcsillagosabb erdőben. Fáradhatatlanul dolgozott, télen fát hasogatott, nyáron az aratásnál segített, hősiesen védte a várat és a várost, ha néhanapján ellenség ostromolta.

            Mikor aztán nevét Gyökér Jánosra cserélte át, mindig leszegte a fejét, ha otthonról kimozdult, messze volt már a régi naptól, úgy megváltozott, hogy a csillagok nem ismerték fel, azelőtt mindig mosolygott, most pedig kunyhójában összegörbítette a hátát. Elmélyedt a tudományokban, tudta, kik éltek a régi korokban, megismert minden állatot és észre sem vette, hogy múlik évre év, a hópelyheket, aztán a fák virágait egykedvű szemekkel bámulta. Évre év múlt és néha gondolatban felkereste a királyt és megkérdezte tőle, kinek szánja egyetlen lánya kezét. 

            A király azt válaszolta Jancsinak, ha továbbra is ilyen állhatatosan szenteli életét a tudományoknak és a vitézségnek, övé lesz a királylány.

            Jancsi mindent tudott az udvari szokásokról, nem is faggatta tovább a királyt.

            Vajon hány kérője lesz a királylánynak? Ezer? Tízezer? De szívesen megtudakolta volna ezt Jancsi akárkitől.

            Jancsi azt sem tudta, hány napot kell még várnia arra, hogy a király színe elé járulva megkérhesse leánya kezét.

            Ezalatt a napon sírt, zokogott egy tündérhajú naplány. A nap legmélyebb barlangjában egy papírtekercset talált, elolvasta. Megtudta, hogy ő vagy a Napfiúé lesz vagy senkié. De megtudta azt is, hogy a Napfiú most egy rozzant vályogviskóban él, ki tudja, hol. Futárokat küldött a naplány a világ valamennyi részébe, hogy megtalálják szerelmesét.

            A naplány egyike volt a napon élő hatvanezer naplánynak és ez a naplány ugyanolyan rozzant vályogviskóban élt, mint Jancsi.

            Jancsi nagyon várta a napot, amikor elköltözhet a rozzant viskójából. Nem tudta, sikeres lesz-e lánykérése a királyi háznál, de úgy gondolta, ha visszautasítják, akkor elköltözik a tenger mellé és egy halászkunyhóban halászatból fog megélni.

            Akár így lesz, akár úgy, még egy ideig a vályogházban kell tengetnie az életét.

            A hópelyhek és az esőcseppek a tenyérnyi réseken beestek Jancsi házikójába.

            Jancsi rozsdás szegekkel és az útszélen talált fadarabokkal toldotta ki a rést és nyugodt is volt az álma néhány napig.

            De aztán jöttek a csillagmatrózok és Jancsit arra kényszerítették, hogy visszatérjen a napra, ám Jancsi bereteszelte háza ajtaját és maradt addig, míg meglátogathatja a királyt és feleségül kérheti a királylányt.

            Dolgozni ment, átszelte és átrepülte a tengereket, de annyira nem szerette senki, hiába járta be a legnagyobb birodalmakat, mint a napon imádták az öregek a szűk sikátorokban és a tágas tereken.

            A királylány fényűzően élt a palotában, édes foglalatosságokkal múlatta az időt és mikor kérdezgették tőle, kihez megy majd feleségül, ő a vállát húzogatta és azt mondta, hogy a leggazdagabb és legszebb férfiúhoz megy feleségül kerek e világon.

            Amikor kocsijával elhajtott Jancsi kunyhója mellett, ügyet sem vetett a fiúra, pedig hajh, de nagy boldogság lett volna a házban, ha csak két mondatot szól hozzá.

            Mindenki várta vissza a napra Jancsit, de őt megbabonázta a királylány, a naplány pedig hiába sírt éjjel és nappal, napjai minden pillanatában Jancsi körül táncolt, Jancsi nem akart visszatérni.

            - Térj észre, Jancsi, gyere haza – sürgetett a naplány -, gyere haza és legyél újra Napfiú. Összetesszük, amink van és boldogan élünk itt a napon. Mindenkinek hiányzol, ne gyötrődj ott a távolban, gyere haza.

            De Jancsi nem tudott elmozdulni, imádta a királylányt és nem szerette a naplányt. Mikor néha-néha átnézett a napra, látta ismerőseit, de azt gondolta, élete végéig boldog lesz a királylánnyal, ezért várt türelemmel.

            Senki nem tudta, kit választ majd a királylány, de azt se tudták az udvarban, szerelmes-e már valakibe a királykisasszony.

            Jancsi derekasan tűrte a magányosságot, füle botját se mozgatta a naplány hívó szavára.

            Azután eljött a várva várt pillanat, a palota kikiáltója összegyűjtötte az embereket és elmondta, aki szeretné feleségül venni a királylányt, az jelentkezzen szombaton kora hajnalban a kancellárián.

            Jancsi felvette vitézi ruháját, kilépett a házából, bezárta az ajtót és úgy poroszkált lovával a várba, hogy ő már soha többé nem tér vissza a nyomorúságos életbe, inkább feleségül veszi a királykisasszonyt.

            A napról mindenki érdeklődéssel figyelte a lánykérést, a naplány zokogott, hogy Jancsi a királylányt választotta.

            Özönlöttek a palotába a kérők gazdag ajándékokkal, a királylány elmondta, hogy három feladat vár a több száz ifjú mindegyikére és a végén a királylány dönt, ki a győztes.

            Először át kellett úszni háromszor a birodalom legnagyobb tavát, aztán meg kellett keresni egy arany ékszert és harmadszor bókot kellett mondani a királylánynak.

            - Ki fog itt győzni?

            Az első két forduló után több tucat kérő reménykedhetett.

            Jancsi is.

            Jancsi az arany ékszer keresése után visszavonult a közeli vendégfogadóba és mélyen gondolkodott arról, mi lesz másnap.

            A napon mindenki azt gondolta, elbúcsúzik tőlük Jancsi és ő veszi el a királykisasszonyt. Ám a legtöbb ellenség ugyanabban a fogadóban szállt meg, ahol Jancsi és egy kis csapat megegyezett abban, hogy elveszejtik őt.

            Jancsi azon gondolkozott, ne térjen-e vissza a napra, ki tudja, övé lesz-e a királylány. Töprengett azon, milyen gyönyörűséget mondjon majd másnap neki, hisz a harmadik feladatul azt kapták, kápráztassa el mindenki a királylányt egy kedves mondattal. Törte a fejét Jancsi, eszébe jutott minden, amit eddig tanult, járt fel-alá a fogadóban.

            Az ajtó előtt ellenségei szövetkeztek, kopogtattak és benyitottak a szobába. Jancsi karddal űzte ki a betolakodókat, aztán megvacsorázott és lefeküdt aludni.

            Vajon ki nyeri el a királykisasszony kezét?

            Jancsi szíve hevesen dobogott, most fog először beszélni a királykisasszonnyal életében.

            - Kedves királykisasszony – kezdte Jancsi -, biztos lehet benne, hogy a világon én szeretem Önt a legjobban. Én a szülőföldemet, a napot cseréltem fel egy rozzant kalyibával, ott nélkülöztem évekig, hogy elnyerjem a kezedet.

            A királylány belenézett a varázsgömbjébe és megkereste, hol lakott Jancsi.

            Egy gonosz varázsló azonban eltüntette az ütött-kopott vályogviskót és egy gyönyörű szép palotát varázsolt a helyére.

            - Szóval itt éltél, te galád. Azt hazudtad, szenvedtél és most kiderül, hogy palotában mulatoztál napestig.

            Hiába bizonygatta Jancsi, hogy ő gyötrődött, senki nem hitt neki, gyűlölő szemeket lövelltek rá.

            - Fogjátok el a gyalázatost – parancsolta a királykisasszony – és vigyétek a nap legnyomorultabb viskójába, hadd tanulja meg, mit érdemel az, aki hazug nyelvével akar sikereket elérni a királyi udvarban.

            A poroszlók megragadták Jancsi karját és elcipelték a napra. Betették egy ugyanolyan viskóba, mint amilyenben élt leánykérése előtt.

            Jancsi magában elátkozta a gonosz varázslót, aki átváltoztatta régi szegényes viskóját egy gyönyörű szép palotává. Gyötrődött a lelke, hogy koldusként tért vissza a napra.

            Kilátástalannak érezte életét, őt senki nem szereti, nem talált semmiben boldogságot.

            A legszomorúbb reggelen benyitott Jancsihoz a naplány. A naplány imádta Jancsit, kit is imádott volna mást.

            - Jancsi, mától fogva újra te vagy a Napfiú, az én férjem, mert így határozott a nap, a bolygók, a holdak és a csillagok. Beköltözünk a nap legszebb palotájába, mert a királykisasszony, akit te feleségül kértél, gyilkosok leánya, ők csempészték a palotába gyermeküket, pedig én vagyok az igazi királylány, bánatomban ideköltöztem a napra és vártam rád örökösen.

            A Napfiú átölelte szerelmesét, először alig hitte, de aztán nagyon boldog volt, hogy megtalálta a legszebb királykisasszonyt és többet nem gondolt régi álmaira, csak a jövő boldogságára és addig élt a naplánnyal együtt, amíg meg nem haltak.

           

           

           

           

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Mese a napról
Zságot András közölt írásai / I. - © 2008 - 2026 - zsagotandrasirasai.hupont.hu

A HuPont.hu weblap készítés gyerekjáték! Itt weblapok előképzettség nélkül is készíthetőek: Weblap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat